Holnap tervezem hogy kimegyek a loviba, és összepakolom a cuccomat, kipakolom a szekrényemet... borzasztó érzés ám!!! Nagyon jól éreztem ott magam, ha jól számolom teljes két évig. Szeretek ott lenni, szeretek kimenni; mindig élmény volt, amikor lekanyarodtam a kis fiattal a főútról, és a bevezető úton, melyet magas fák, fenyők szegélyeztek, megérkeztem a lovardába. A kutyák néha megugattak ha olyan kedvük volt, ha már edzés volt, sokszor még a lovakról is integettek a gyerekek, köszöntek meg minden... A Luca mindig a nyakamba ugrott ha meglátott... szóval egy nagyon jó kis társaság van ott kint. És mindig történt valami. Ha nem, akkor pedig a lányok ugy is összekombináltak valamit. Pletyka az ment nagyon...
Most már csak szombatonként tudnék kimenni, és remélem ki is fogok menni egy egy terepre.
A legjobban talán Helena fog hiányozni, de róla már megemlékeztem egyszer. De most is megteszem, mert nagyon megszerettem. Élmény volt vele foglalkozni mindig, küzdeni hogy szépen feladja a patáit, és ne nyomjon oda a box oldalához, hogy ne essen össze közben; Hogy ha felteszem rá a nyerget, kantárt, ne induljon neki egyből a világnak, hanem álljon meg... A megállással Helenának mindig is gondjai voltak, ezt az anyjától örökölte. De aztán megtanítottuk neki... (és csendben megjegyzem, ezzel sajnos megint gondok vannak nála). Egyszer nem akart átmenni egy patakon, ugy vezettem át, és akkor rámugrott, felborított, és rálépett a kezemre. Azóta is meg van a nyoma egy kicsit. De szeretem :)
A tereplovaglásokról pedig megintcsak sokat lehetne mesélni... de azt hiszem ezzel most már nem untatok senkit, ezeket át kell élni.
Egy szóval, tervezem a pakolást, holnap ki is megyek mindenképpen. Hogy minden cuccomat elhozom-e, az még kérdés. Hiszen nem hajt a tatár. Jó helyen vannak.
Talán egy kis bucsúbulit is kéne tartani.