Vonatozás

Sosem szerettem vonatozni, van amikor elveszi az egész napom. Ma ia ez történt, bár igazából nem is törekedtem, hogy csináljak valami értelmeset is. De a mai vonatozás gondolatébresztő volt.
Rájöttem, hogy néha jólesik ez a rámkényszerített 2és fél, három óra zötykölődés, üres járat az életemben. Ilyankor mindig olvasok, jókat gondolkozom, sokminden szép dolog jut az eszembe, vagy csak bámulok a semmibe. Volt egy időszak, amikor kis füzetecskével utazgattam, és abba irogattam felmerülő gondolataimat. Sajnos ma erre nem volt lehetőségem, így sokminden a feledés szövevényes hálóján akadt fent, de a fontosak azért megmaradtak.
Az első gondolat egy érzésből jött. Abból a rossz érzésből, amit régebben mindig akkor éreztem, amikor Kaposvárról mentem fel pestre. Nem szerettem felmenni sosem, mindig rossz volt itthagyni mindent és mindenkit ami idekötött. Rossz érzés volt, melyben a szomorúság, a hiány, a nem akarás érzései kavarodnak, amikor azt kiabálja belül az ember, hogy nem, nem, nem akarom. (Persze azért be kell valljam ez nem volt mindig ilyen vészes, vagy rossz, de volt rá példa. Általában ezekre emlékszik jól az ember. A szélsőségekre.)
Ez most megváltozott, és ezt meglepetten fedeztem fel. Az életem is persze teljesen megváltozik mostanában. És ennek örülök, ez így van jól. És most már biztos lettem valamiben, amit a múlt hétem megkérdőjeleztem kicsit. De csak egy egészen kicsit.
Mindenhol jó, de legjobb otthon. De mi van ha az ember egyszerre több helyen él? Az az otthon ahol a szülők vannak, vagy az az otthon ahol többet él az ember? Talán érzés kérdése. Ki mit érez otthonnak önmagában. Én mostmár mindkét "otthonomat" szeretem. Mindenhol jó...
A többi gondolatfoszlány azt hiszem most kifejtetlen marad... az nem volt ennyire fontos.